Vidáman indultunk el aznap az erdőbe. A Hármashatárhegyen teszünk egy öt kilométeres kört, ahogy szoktunk. Pont elérjük a hét órás buszt Fenyőgyöngyénél, és hazajövünk vele, majdnem házig hoz. Fel-le, mindenféle fák és csicsergő madarak közt visz az utunk.

Útközben Babi bealudt. Jól érezte magát. Én is. Csodaszép az erdő.

6:40-kor, amikor már csak kb. tíz percnyire voltam a busztól, megcsúsztam. Egyenes talajon, nem emelkedőn/lejtőn/lépcsőn/sziklán/szakadékban. Nem sietve. Bőven volt időnk. A legjobb cipőmben (speedcross). Ami, mint ahogy bármelyik másik, nem tapad a csúszós nedves fán. Sajnos. Reccsent. A bokám magam alá kanyarodott. Én elestem. Nyilallás. Babi jól van! Ha fel is ébredt egy pillanatra, folytatta az alvást...

Nem akartam a hegyen éjszakázni, várni valakire, aki épp megtalál, vagy az útmutatásommal eljön értünk a kék kereszt és a kék sáv jelzés találkozásához. Elindultam lefelé, van időnk, 20 perc bőven elég. Sántikálok. A kék sáv becsatlakozásánál éreztem, hogy segítséget kell kérnem. Három biciklisre néztem kérdőn, de nem mertem megszólítani őket. Aztán... jött egy SPARTAN, az én emberem. Őt meg mertem szólítani... Nem csak lesegített a sporttárs-bajtárs a Fenyőgyöngyéig, hanem felajánlotta, hogy hazafurikáz minket a kocsijával. Azt hiszem, Neki köszönhetem, hogy nem mozdult el a törés. 

Le tudtam venni a zoknit, cipőt. Hát bedagadt, kis golflabda nőtt a bokámon. A szoba közepén feküdtem egy félórát a földön kétségbeesve, hogy kit hívjak fel. Baba ne menj el! Basszus, kit ZAKLASSAK azzal a legszebb péntek esti szabadidejében, hogy segítsen nekem. A férjem szegény pont egy 6000 éve lebeszélt munkaügyi találkozóra érkezett oda az óra szerint. Nem akarom elcseszni az egyetlen "kimenős estéjét"...! Babi gyere ide légyszíves! Igen, orvoshoz kell menni. Babi fel-alá járkál, cikáz. Nem tudtam az utált járókába se beemelni, csak hogy ne okozzon magában kárt addig, amíg valaki nem jön. Gyere ide, kincsem... Annyira elkezdett fájni a lábam, hogy nem tudtam rákeresni se arra, hogy melyik az ügyeletes kórház ilyenkor. Kértem a barátaimat, hogy keressék ki nekem... Zita kikereste. Közben hazaért a férjem is. Kértünk erősítést, édesapja átjött segíteni, amíg mi a 612783 órás kálváriánkat éljük a Honvédban. 

Szerencsére hamar sorra kerültünk. Ismerős dokihoz, az egyetemről. Alapos, az apróbetűs részt mondja fel nekem, miközben vizsgál. Áh, ha ennyire nem fáj, akkor biztos nincs eltörve. Ez és ez a szalag kicsit sérült valószínűleg, de minden oké lesz. Azért csináljunk egy biztonsági röntgent, kötelező.

Lefagyott a mosoly a röntgenes hölgy arcáról, szomorkás mosollyal igazítja a lábam az asztalon, hogy hát... Mondom MI?! Hát.. Eltört... Mondom, viccel.. Nem, nem... Öt centis, hosszanti. NA NEEE... Na itt rosszul lettem, le kellett dőlnöm egy kicsit és kortyolni egy kis vizet...

Jó a rögzítőm, ami van. Nem kell gipsz. Mozgassam az ujjakat, és nem kell fraxiparin. És ne terheljek rá teljesen. Jó lesz. Öt nap múlva szerdán kontroll.