Remegve mentem a kontrollra.

Kicsit visszajött a pufi... vajon ez normális? Egyszer nagynak láttam, egyszer kicsinek.

Mi van, ha a rögzítés nélkül elmozdult? Mindenki ezt sulykolja. Kivéve Enikő és Orsi... És a dokim. 

A röntgenfelvételnek kifejezetten örült a doki. Minden oké! Ugyanúgy néz ki, mint az első - azt mondta. azt nézte, hogy a csokntok, beleértve a töréses felületeket és a többi bokaízületi csontok ízületi felszínét, elmozdultak-e egymáshoz képest. De nem :) Bármit is csináltam eddig, azt folytassam. LOL.

Megdicsérte az izmokat és a szalagokat, hogyha nem sportolnék, valószínűleg gyengébbek lennének, valószínűleg ennek köszönhetem, hogy minden a helyén maradt.

Lilla, a friss radiológus szakorvos barátnő utánam szaladt a kijárathoz. Ő leletezett. Meglátott mankóval, tape-pel, és mondja, úristen ezt rögzíteni kell! Mondom, jójó.. Azt mondja, rendben, a te tested, én szóltam...

A csontgyógyulás elindulása ennyi idő után még nem látszott. HA egyáltalán, ugye :-P Az egyéb szövetek sérülése ugye nem látszik. Még számomra sem volt akkor világos, hogy azokkal is kell majd foglalkozni...

Elküldtem a kolléganőmnek is a rtg-t. Ő kézsebész. Felhívott, hogy nem akar elkeseríteni, de ezt műteni kell, mert szerinte elmozdult. Sajnos ez lemezeléssel jár, csavarok, és fél év múlva kiszedik, de hát ez ilyen. Nem fog magától összeforrni. ÉS ugye gipszben van? Rögzítőben? Hm. De ugye véralvadásgátlót kapok-e. Nem... Érdekes. Pedig ez protokoll. Szerinte nem elég a mozgatás. Ez nagyon veszélyes.

Hazaérve ültem, polcoltam, feküdtem, polcoltam. 

Este begyűrűzött a sok "élmény", a fél percnyi fürdésnél elkámpicsorodhatott az arcom, mert a férjem megkérdezte, hogy min gondolkozom. Azon gondolkoztam, hogy ha a trombózis egyik jele az ödéma, mekkora pufinál lehet tudni, hogy ez bizony már nem a trauma hatása, hanem nagyobb gáz van... És a fájdalom, mint ennek kísérő jele, mekkora legyen? Hát kurvára fáj...

Nem csak én,  a férjem is sokkot kapott szegény ettől a gondolatmenettől. Az aggódás kihozta belőle az azonnal cselekvő segítséget, aki átveszi az agónia felett az irányítást. Igaza volt. Pánikot keltettem... De valójában csak én pánikoltam be... Nem irracionálisan gondolkodtam, hanem a worst case scenario elborította a felelősségteljes anya énemet, úristen mi lesz a gyerekkel, ha én most... És leblokkoltam, épp elenkezőleg, ahogy szükséges lett volna történnie... A férjem azonnal hívta volna édesapámat, és a mentőket - de kértem tőle egy percet, hogy telefonáljak.

Felhívtam a Korányiban dolgozó szuperszigorú és szuperracionális orvos kolléganőmet, hogy helyretegyen. Visszakérdezett a fájdalomról, a tünetekről, és megnyugtatott, hogy valószínűleg el tudom dönteni, hogy ez most a traumával járó duzzanat, vagy valami irdatlan vizesedés, és a fájdalom jellege is más, nincs értelme lerohannom Fraxiparinért, orvosért... Teljesen megnyugodtam. Pluszban megnyugtatott Peti, a Franciaországban élő doki barátom, hogy bizony azt felismerném... Nevetve mondta, hogy majd ha fulladok, ráérek szólni. Ezeket a baráti vicceket nem a publikumnak szánom. Ha tudom mozgatni és mozgatom is, nem fog kelleni a szuri. Nem, nem félek a szuritól, és a szoptatással is kompatibilis. Csak feleslegesnek gondoltam, nem vagyok a rizikócsoport oszlopos tagja (dohányzás, fogalmazásgátló és családi elözmény nincs. És mozgatom!!!)

A férjemet csak részben tudtam megnyugtatni, mert bár nem rohant telefonálni a mentőknek ( <3 ), csak annyit mondott, hogy most már jó lesz befejeznem a bio-kezelésemet és az orvosokra hallgatnom, mert az életemmel játszom, és felelős vagyok nem csak magamárt hanem egy másik kis életért is...

Lefeküdtünk aludni, remélve, hogy reggel felébredek.